Magyar régió

A történelmi Magyarország területére 1865-ben érkeztek az első nővérek, akik Aranyosmaróton (ma Szlovákia, Zlaté Moravce) telepedtek le. Ide Majthényi báró hívta a nővéreket, és a megyei kórház vezetését bízta rájuk.

1903-ban a nővérek megkapták a zsámbéki kastélyt és az engedélyt Rómából, hogy ott megnyissák a noviciátust.

1913-ban megalakult az önálló magyar tartomány Zsámbék székhellyel. A tartomány akkor 30 közösséget számlált. A nővérek óvodákban, iskolákban, árvaházakban, kórházakban, idősek otthonában dolgoztak. Az első világháború idején pedig főként a betegápolásban. 1920. január 20-án a trianoni szerződés megkötése után a magyar tartomány területének egy negyedét elveszítette, ezzel együtt nővéreket és tartományi tulajdont is.

1929-ben a nővérek megnyitották Zsámbékon a tanítóképzőt. 1930-39-ig a tartomány fénykorát élte.

1948-ban állami rendelettel feloszlatták a szerzetesrendeket. Ekkor 466 nővér élt a tartományban. 1950-ben a tarományházat is el kellett hagyniuk. Mivel tiltott volt a szerzetesi közösségi élet és munka, a nővérek civil munkahelyeken keresték a megélhetésüket, visszatértek családjaikhoz vagy albérletekben laktak. Amennyire lehetőségük volt, tartották egymással a kapcsolatot.

A rendszerváltást követően az akkor már idősödő nővérek egy része újra közösséget alkotott, hogy teret teremtsen egy következő generáció számára. 1992-ben megépítették az új tartományi házat Pilisborosjenőn. 1994-ben a rend visszakapta a városmajori házát Budapesten.  2001-ben két fiatal nő kérte felvételét a rendbe, ezzel új időszámítás kezdődött el a tartomány életében. 

2007-ben megalakult a Közép Európa Tartomány, melynek az egykori osztrák és bajor tartományok, a szlovén vikariátus és a magyar tartomány lettek a tagjai, régiói.

Ma 4 magyar nővér él régiónk területén, akik rendünk karizmájához hűen az oktatás, nevelés és szociális területeken vannak jelen.